Kinyitottam a szemem s szomorúan észleltem, hogy nehezebb mint képzeltem. Az első élesnek nevezhető tekintetemben felfedeztem egy gyönyörű piros ruhás hölgyet, majd miután még élesebbé vált a film, rájöttem, hogy nam más, mint a csodálatos Sára. Megdicsértem ruháját és ennek örömére megívott a nap első étkezésére. Akárhova néztem laposakat pillantó táskás szemek bambultak, miközben táplálkoztak remélve, hogy energiát kapnak belőle.
A tábor tündére nyomain megérkeztünk az első előadásra. Megtudtuk, hogy ha a táborozók kezében van az a döntés, hogy mi legyen a táborukról szóló címlapon, elengedhetetlennek tartanák Győzőt és az éjszakai teraszozás megemlítését a cikkben. Szerencsére nem a résztvevők felelősek a tábor interneten való hirdetéséért. Na, minden esetre érdekes előadás volt, meg is mondtam az előadónak „Nagyon érdekes volt.., ma sokkal kevesebben aludtam el a fáradtságtól mint ezelőtt!” amikor kimondtam rá kellett, hogy jöjjek, nem biztos, hogy bóknak tekinti majd, szerencsémre egy kis mosollyal enyhítettem a kijelentésemen és boldogan köszönte meg szegényes dicséretem.
A második előadáson egy kis infakultatív rész után elolvastuk az elolvashatatlant.
Az aranybullás előadás része volt, hogy címert kellett rajzoljunk. Én hamar befejeztem, meg voltam elégedve vele, csakhogy be kellett látnom, hogy a többiek még ide-oda cicomázzák. Vaciláltam azon, hogy tettessem-e azt, hogy én is ezt teszem… Aztán megjelent Gyuri azzal a félelmetes, villámló dologgal a kezében. Gyorsan kaptam fel a ceruzát, húzogatva a láthatatlan vonalakat, nehogy nekem lefotózza lustaságomat. Szerencsére megúsztam. Ezt követően egy jó társaságban mentem ebédelni.
„– Végre finom a kaja.
– Hát így az utolsó napon megérdemeljük.
– Jaj ne, ez az utolsó nap?!
– De legalább finom a kaja.”
Ezután a párbeszéd után jöttem rá, hogy mi volt az a kis hangulat, ami egész délelőtt a levegőben keringett, mégpedig, hogy hamarosan itt kell hagynunk ezt a csodálatos tábort.
Viszont még hátra volt a nap fénypontja, a Ki mit tud?
Őszintén bevallom, hogy nem egyszer görbültek sós gömbök az arcomon. Volt amikor örömömben, bánatomban, meghatódásomban. Szavakkal nehéz kifejezni azokat a csodálatosan színes érzelmeket, amiket én átéltem és azt hiszem mások is. Fantasztikus tehetségek mutatkoztak meg, miközben határaikat feszegették. Csillogó szemek ragyogtak mindenhol. A sok színtől, daltól, verstől, rímtől, vicctől azt hiszem kaptunk egy falatot a Mennyországból.
[Bátorkodom megjegyezni (mivel ez a tábor utolsó napjáról készült szöveg)] El szeretnék árulni egy titkot, egy nyílt titkot: ebben a táborban varázslatos emberek vannak, akik képesek tiszta szívből szeretni úgy, hogy nem évek, hanem csak napok óta ismerjük egymást. Teljes szívvel tudnak megölelni, megdicsérni, ajándékozni, beszélgetni, szívességeket adni. Úgy érzem nem túlzás, ha kijelentem: ebben a táborban “farmernadrágos szeretetre” leltem.
Köszönöm szépen, Istenem!
G.B.
0 hozzászólás