Ezen a reggelen a nap úgy döntött, hogy végre előbújik felhő-rejtekéből, és finom sugarait terjeszti ma ránk. Madár-, valamint Kolos- és Ricsi-csicsergéses reggelre nyitottam szemeim, s be kell valljam, ma kevésbé éreztem a fáradtság jeleit, mint az ezelőtti reggeleken. Ez persze nem tartott sokáig, mert egy kiadós reggelizés után, felkászálódtam a buszra, s más kedves tábortársaimmal álomba szenderedtem.

Torockó felé vettük ma az irányt, ahova egy olyan egy és fél, két órás út után érkeztünk meg – párunknak ez lerövidült fél órára :)) . A lenyűgöző kilátás mellett ma megtekintettük még a falu régi szépségeit, megtudtuk, hogy mire jó a cicafüles kályha, és megállapítottuk, hogy mindenhol régiház-szag van. Vikitől egy nagyon érdekes bemutatót hallottunk a faluról, utána pedig megtekintettük a bányászmúzeumot. Felfedezve a múzeum titkait, és letárgyalva, hogy egyes ládák oldalán miért nincs kezdőmotívum elmentünk ,,enni egy torockóit”, amit a reggel a buszon kicsit mindenki félreértett 🙂 (amúgy nem vagyunk kannibálok).

A hangulat fenomenális volt végig, főleg akkor, amikor jó magyarokhoz híven elfoglaltuk Torockószentgyörgy várromjait, és a társaság nagyobb része vérrel-verítékkel küzdötte fel magát a csúcsra, míg a többiek a lankás utat választották. Fentről nézve a panoráma szó szerint lélegzetelállítóan csodálatos volt, többen felmásztak egy magasabb pontra is.

Odafent a jó levegő hatására kiváló nótákat kezdett el fújdogálni a szél a lentebb köveken pihenők felé, s végül előkerült a táborhimnuszunk, a Homokóra (halkan megjegyzem holnapra  többen is rendelést tettünk Ricsiéknek, hogy ezt reggel szívesen meghallgatnánk 🙂 ).

Hazafelé menet többen is délutáni csendes pihenőt tartottunk, de a legjobb rész mégis csak az út végi közös éneklés volt. A jól megérdemelt vacsora után Kerekes Barnabás tanár úr izgalmas anyanyelvi játékán vettünk részt, amitől az idő úgy elrepült, mintha a fénysebesség vitte volna el. El is vitte, mert ránk sötétedett, mire az első játékot befejeztük (nyert a C csapat, új rekorddal! ❤ 18 PONT! ), s végül egy lovagias visszavágót is rendeztünk. Ahogyan a játéknak vége lett, még a díszteremben maradtunk egy jó páran, ekkor gondolkodtam el, hogy mennyire jól is érzem itt magam, a kezdeti feszültség ellenére, hiszen ez az a hely, ahol önmagam lehetek, és nem kell attól félnem, hogy bántás ér. Egy kedves, családias közeg, ahol zokniban ücsörgünk, játszunk és el sem hisszük, hogy az idő már 00:41 (mint most), és tábortársainkra, vezetőinkre nem csak barátokként, hanem egyféle családtagokként kezdünk tekinteni.

Kerekes tanár úr szavaival élve zárnám mai soraimat: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, azt cselekedjétek hát velük…” Úgy érzem, hogy ez az a hely, ahol ha valakire kedvesen mosolyogsz, vagy barátságos és törődő vagy vele, akkor nem egy olyan reakciót fog tanúsítani, ami miatt a gyengén, szilánkokból összeragasztott önbizalmad elillan, hanem visszamosolyog.

S ilyenkor azt fogod érezni: azért vagyok a világon, hogy valahol otthon legyek benne…

Kulcsár Izabella, 2019. júli 17. (most már titkon 18.)

Köszönök mindent. ❤