Őszintén nem emlékszem az egész reggeli dalra, csak annyira, hogy volt benne sok: nem, nem nem… Nem, én sem akartam felkelni, de már az ebédlőben találtam magam, a vajas-lekváros kenyérrel a kezemben. Ritka finom volt, vagy csak én voltam nagyon éhes. Farkas éhes.

A klienc óra utolérte az álmos társaságot, viszont az érdekes előadás (amelynek nem is tudtuk a címét csak a végén) felébresztette az érdeklődésünket, így hamar eltelt az idő. Szilágyi N. Sándor felvilágosított, hogy milyen csodás dolog az, hogy beszélni tudunk. De hogy is tudhatnánk, hogy helyesen beszéljük e csodás nyelvet? A szünet után a székeket kis körökben találtuk. Alig foglaltuk el a helyeinket, s már vége volt. Úgy bizony, mindenki elmerült a verselemzés és versírásba, Oláh Csillának köszönhetően. A kis haikuk csodásak lettek, így felragasztottuk őket az ajtóra, így a nap bármely percében, ha szükségünk van egy lelki simogatásra, ott a lehetőség. Az utolsó előadás előtt csak egy óriási mosolyt láttunk. De a mosolyt társítani kellett egy arccal. Így „talált gazdára a mosoly”, vagyis Kémenes Lóránt Zoltánra. Interaktív bemutató volt, fő témája a szórvány. Ezt megvitatva, az ebédnél találtuk magunkat.

Anyanyelvi táborban még a leves is passzol a témával, hisz betűlevest kaptunk. Mikor megtelt a bendőnk, felkerekedtünk és meglátogattuk Magyarvalkót, Magyargyerőmonostort és Kőrösfőt. E három kalotaszegi kis falu három gyönyörű templomot rejtett magában. Az elbűvölő kék szín cseppenként varázsolt el mindenkit. Volt, hogy a toronyba is felmásztunk. E három mesébe illő faluról sok információt hoztunk el magunkkal és megtanultuk, hogy az asszonyok mindenkor meg fogják beszélni azt, ami megtörtént és még azt is, ami nem. A busz hamar visszaért, hisz tudta, 45 éhes anyanyelvápolót szállít vissza a táborhelyre.

Az esténket Kerekes Barnabás licites játékával zártuk. Magabiztosan mondom: sikeresen. Ezek után volt, ki nyugalomra tért, volt ki nemezelt, vagy bármi mást csinált.
Az én szerepem most véget ért, remélem méltó krónikás voltam.

Elekes Éva