Általános iskolai tanulmányaink során biztosan előkerült a tömeg és súly közti különbség, hiszen a fizikában két teljesen különböző fogalmat jelölnek. Míg a tömeg egy állandó, térbeli helyzettől független mennyiséget jelöl, addig a súly egy húzó- vagy nyomóerő, amelyet a test gyakorol az adott pontra. Pontosan meghatározott képlettel könnyedén lemérhetjük tehát a kávés csészénk, a Föld vagy akár az agyunk súlyát, azonban most arra teszek kísérletet, hogy lemérjem a szavaink súlyát.
A levegő nem látható és nem is tapintható, mégis a többezer köbméternyi anyag óriási nyomással hat az alatta levő felületre: a talajra – és ránk. Verejtékes munka elejébe nézünk, ha már a segítségünkre szolgáló példa is ennyire megfoghatatlan, de ha fontolóra vesszük, sok tényezőben hasonlít a szó és a levegő. Ahogyan a levegő, a kimondott szavaink sem láthatóak, nem is tapinthatók, mégis érezzük a súlyát, amikor ígéretet teszünk, ha netán megbánt valaki, vagy ha éppen megdicsérnek. Az egymást követő szavak – csakúgy, mint a légköri rétegek – egy nagy egészet alkotnak: éltetnek, befolyásolják időnknek járását, s úgy közlekedünk benne, mintha repülővel utaznánk idegen országokba, hogy majd végül hazatérjünk… az anyanyelvünkbe.
Az akadémiai Magyar értelmező kéziszótár legújabb kiadása összesen 2550 gramm, amelyben közel 75 ezer szócikk található. Két és fél kiló papírba belefér az egész nyelvünk? Mégis hogyan érezzük a szavaink súlyát, ha azok többnyire nem a kéziszótárban, hanem a mindennapjainkban, bennünk és a másokkal való kapcsolatteremtéseinkben vannak jelen? Ráadásul most csak a szavak súlyára tértünk ki, de mi van akkor, amikor meghallunk egy jó ízes beszédet, amikor egy hölgy olyan bársonyosan beszél, hogy szinte már tapintható, vagy amikor éle van és belénk hasít a szó? Ha akarom, rigmusokban kérem ki a pékárut és hexameterben mondok köszönetet egy csokor virágért. Mindig elérhető két és fél kiló papírra nyomtatott betű az elmémben, és azokat választom ki, amelyeket szívem szerint gondolok. Ha visszatérek az előbbi légies példámhoz, azt is megfigyelték elődeink, hogy minél magasabbra megyünk, annál ritkábbá válik a levegő. Mintha a hegyekben a szavaink is megritkulnának. Nem az oxigén vagy a nitrogén csökkenő mennyiségére, hanem azok kevés, de tiszta voltára.
A kísérletem megbukott: nem tudtam egy jól meghatározott mértéket sem adni a szavak súlyára, nemhogy egy képletet, hogy majd kiszámoljuk a sajátunkat. Annyit viszont megtanultam, hogy a szavak külön elemei a világunknak, papíron, levegőben vagy a szívünkben egyenesen repülnek, és „a vízszintes felületen nyugvó vagy mozgó test súlya azonos a Föld nehézségi erejével”.
Kovács Karola
0 hozzászólás