Tábori napló 2018. – csütörtök, július 19.

Egész napos kirándulás! Csütörtökön hajnali fél 9-kor buszba szálltunk, hogy Erdély egyik leghidegebb, legmélyebb pontjára ereszkedjünk. Ez megtörtént. Több értelemben is.

Délelőtt a röpke négyórás utazást követően Abrudbánya városában nézhettünk körül. Az odáig tartó út gyönyörű tájakon, fás legelők mellett, zöldellő dombok között vezetett, aki nem bóbiskolt, az bizonyára pompás látványban gyönyörködhetett. 🙂

Abrudbányán azonban azzal a ténnyel kellett szembesülnünk, hogy nem minden magyar nevű város hemzseg a magyar lakosságtól. A porladozó, romos unitárius templom előtt meghallgattuk a statisztikát: a folyamatosan néptelenedő bányaváros 4.500 lakosa közül alig 70 a magyar, ők is többnyire idősek. Magyar iskola nem működik a városban.

A következő állomásunk Verespatak volt. Itt hasonló körülményekkel találkoztunk, bár a minket fogadó unitárius lelkész lelkesen és szívélyesen avatott be minket a település történeteibe. 🙂 Ha mást nem is, de annyit mindenki biztosan megjegyzett, hogy a 42 éve ott szolgáló lelkész 56-os kalapot hord, és 56 kg-ot nyom. Ugyanakkor a tört magyart beszélő (hadaró) pap elbeszélése arra is rávilágított, hogy az itt élők már alig értenek magyarul, néha az istentiszteleti alkalmak is románul folynak. Nekik így könnyebb. Ezekkel a gondolatokkal érkeztünk meg Aranyosfőre a jégbarlanghoz. A busz sikeresen megmászta az emelkedő útszakaszt, mi pedig az erdőn át vezető ösvényen a bejárathoz sétáltunk. A barlanghoz meredek lépcsősorok vzetettek le, és mi minden szint után magunkra vettünk egy újabb réteg ruhát. A hőmérséklet a barlangban fagypont körül mozgott, az idegenvezető bácsi a jégen várt minket, terpeszállásban.

A jégalakzatokat megcsodálva azon töprengtünk, hogy vajon ezeket is sztalagtitoknak és sztalagmitoknak nevezik, még akkor is, ha jégből vannak? A fényképezkedés közben arcunkra fagyott a mosoly (szó szerint). 🙂 ❄

Miután visszamásztunk a lépcsőkön a tetőre, és lehámoztuk magunkról a ruha- és sáltengert, megállapítottuk, hogy olyan idő van, mint az őserdőben.

A hazafelé vezető út eleinte csöndben telt, és erős a gyanúm, hogy sok alvó arcáról készült közeli fénykép. 🙂

Érkezés előtt ébredtünk fel, és felébredt a dalos kedvünk is: a Zsobok jelzésű táblát népdalokkal és Kossuth-nótákkal üdvözöltük. Kár, hogy pont a végén zendítettünk rá!

Vacsora után Kerekes tanár úr megnyitotta a kerekasztalbeszélgetést, amely kerek asztal nélkül, de nosztalgikus, elérzékenyülős és vidám hangulatban folyt. Noha első alkalommal veszek részt idén a táborban, a vicces történeteket hallgatva és a videókat nézegetve úgy érzetem, mintha minden alkalommal itt lettem volna. A varázslatos zsoboki hangulat ugyanúgy sziporkázott kilenc évvel ezelőtt is, mint most, a tábor tizedik évfordulóján.

Ez a kirándulás volt a tábor „mélypontja”, nemcsak a mélyen elhelyezkedő barlang miatt, hanem azért is, mert olyan környezetet látogattunk meg, ahol rettenetesen megfogyatkozott a magyarság. Ez a tapasztalat azonban megerősített minket az elhatározásunkban, hogy mi a kultúránkat és a nyelvünket igenis műveljük, használjuk, őrizzük, továbbadjuk! Ezért vagyunk többek között Zsobokon. No meg azért is, mert mindannyiunkat elvarázsolt a tábor légköre, Kerekes tanár úr szavai, és az a csodálatos bizalom és szeretet, amelynek jegyében Rózsa és csapata évről évre megszervezi a tábort. 🙂 Szeretjük.

Burkhardt Zsófi

Írta: Széman E. Rózsa

2019. 07. 12.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hasonló bejegyzések

A Rádió égi lírikusa – elhunyt Sediánszky János

A Rádió égi lírikusa – elhunyt Sediánszky János

„Gazdagodott az angyalok serege” – az utóbbi napok, hetek, hónapok eseményei után összeszorult szívvel nyitottam meg a levelet az előbbi tárgyat olvasva. Elhunyt Sediánszky János. Nyáron, betegsége miatt, már nem tudott részt venni a táborunkban, mégis felfoghatatlan....

Tábor 2020. – péntek, július 17.

Tábor 2020. – péntek, július 17.

Burkhardt Zsófia írása az online tábor utolsó napjáról. Délelőtti előadóink a – Kerekes tanár úr által mókás-kedvesen szent családként emlegetett – Sediánszky család tagjai voltak. Matula Ágnes, a Duna televízió egykori szerkesztője, Sediánszky János rádiós újságíró,...