Kalotaszeg bája

Egy álom éppen a fejembe szállott,
mikor fél hétkor az óra kiáltott.
Felkelt a Nap, hát felkeltem én is.

Rózsából szemerkélt rám a forróvíz.
Én voltam a kenyér s a víz volt az íz,
s csak álltam ott egyedül, nesztelen.

Szívemből hirtelen éberség áradt,
és testemen a lekvár is megszáradt.
Az ablakon távoztak álmaim.

Tudatom a szám csendességre zárta,
hisz aludt még a három székelypalánta.
Ők még álmodtak csöndesen.

Megtekintettük szép Kalotaszeg báját,
s hallgattuk a tájban szíve dobbanását.
Vörös vére kis patakba ömlött.

Baktattunk a fűben, sétaltunk a nyárba;
beléphettünk Isten kietlen házába.
Varrottas takarta elavult falait.

Csontok s ékszerek a földben, tiszta az ég.
Palástolt alagút, mely beomlott rég,
netán azért, mert szívembe vezet.

Mint fiú találja meg önmagát egy lányban,
úgy találtam helyem a sebesvári várban.
Körbenéztem s minden megjelent.

Véget értem. A versemet lezárom.
Lelkembe ismét visszatért egy álom,
s egy fiktív réten halkan énekelt.

Péntek Balázs