Vajon milyen lett a közösen épített otthonunk, megvalósult a közös álmunk? –  kérdezem most, amikor már sokak szekrényében ott pihen egy-egy újabb tábori póló, rajta a felirat: „Kőre követ nap, mint nap”. Úgy érzem, 2026 júliusának harmadik hetében mind a szervezők, mind a táborozók, mind a meghívott előadók és foglalkozásvezetők szántak időt a szépre, s mindnyájan hozzátettek egy-egy szellemi-lelki követ a végső műhöz, a zsoboki táborhoz. Az alábbi sorokból kiderül, miből is épült fel ez a szűk hét.

Idén egy nappal kevesebb állt rendelkezésünkre, de ez nem tántorította el a vezetőséget attól, hogy ugyanannyi programot sűrítsenek bele. Már első nap tisztaszobát látogattunk és kézműves foglalkozásokon vettünk részt a bemutatkozós, ismerkedős játékok, valamint az áhítat mellett. Gombár Sándor lelkész úr áldást kért a táborra és a csodálatos kenyérszaporítás történetét magyarázta nekünk.

Most is eljött hozzánk Korzenszky Richárd bencés szerzetes, vállalva Tihanytól Zsobokig a több száz kilométer autóutat. Arra figyelmeztetett, a ma emberének életét láthatatlan hálók nehezítik, s ezek kétségkívül segítségünkre is lehetnek, megtarthatnak minket, ám sokkal gyakrabban fordul elő, hogy ezek a szálak – származzanak akár okosórából, számítógépről, az online böngészett hírekből – valahová egészen máshová vezetnek, mint ahol lennünk kellene. Ahelyett, hogy csak lefeküdnénk a fűbe s néznénk a felhők járását, hisz ezzel is épp olyan jól el lehetne tölteni az időt, melynek fogalmát magunknak teremtettük meg azzal, hogy elkezdtük mérni…

Hagyományos előadást tartott Kerekes Barnabás, az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnöke, a mi tanár urunk, akinek szorgalmazására létrejött az erdélyi anyanyelvi tábor. A helyes kiejtés fáradhatatlan harcosa ismét előszedte példamondatait, Barthalos Marci közreműködésével meg is hallgathattuk, hogy miképp lett a „szöke” és törékeny hölgynek üvegszeme, hisz a hangfelvételen az hangzott el, hogy „törékeny ibolyakékszemű”. Tanár úr így szeretett volna rávilágítani arra, hogy ennyin múlik, hogy az emberek félreértik, nem pedig megértik a másikat. Hozott példákat, olyan sorsfordító eseteket mind a maga, mind pedig Széchenyi István életéből, melyek alapjaiban meghatározták sorsának, illetve a legnagyobb magyar sorsának alakulását, s azt mondta, ha ő akkor nem lett volna ott, ahol, ma nem állhatna itt. Magyarázata kíséretében meghallgattunk még két Ismerős arcok számot is, a Fenyők és a Mennyit ér című dalokat. Az elmaradhatatlan tábori programok közé tartozik a licit és a ketyere is, melybe az újoncok is gyorsan beletanultak, és a csapattagok együtt szórakoztak az anyanyelvi kérdések megválaszolása közben.  

Érdekes témával készült Dimény Hajnalka, a Babes-Bolyai Tudományegyetem nyelvésze, aki háromfajta tájékozódási rendszert mutatott be három különböző nyelvi rendszer tükrében. Például mi, magyarok vagy akár az angolok egocentrikusak vagyunk, s leginkább azzal fejezzük ki, mit merre találunk, hogy magunkhoz képest pozícionáljuk. Ezzel szemben egy ausztrál népcsoport tagjai világ életükben csak az égtájak szerint adják meg két pont helyzetét. Végül pedig szó esett egy kicsiny szigetről az óceánban, melynek lakosai kör alakú pályák mentén gondolkoznak, és ezeket a köröket a vulkán köré rajzolják. Így, illetve az óceánhoz képest tudnak viszonyítani.

Széman E. Rózsa idén is beavatott bennünket a helyes légzés rejtelmeibe beszédtechnika foglalkozása keretében, Tóth Rudolf és Tasnádi Zoltán informatika tanároknak köszönhetően pedig volt lehetősége a táborlakóknak robotot programozni. A sok apáczais diák megelégedésére végre eljött a pillanat, és ismét hallhatták Ránki Sára bűnügyi nyelvészt, aki most is valós esetet bemutatva illusztrálta, mi is a nyelvi profilozás és hogyan is dolgozik. 

Nem maradtunk zene és tánc nélkül, erről Molnár Botond a Visszhang kórus karnagya is gondoskodott, akivel egy rövid egy dalt írtunk és zenésítettünk meg közösen: „Mit tennél? – visszhangzik a fejemben. Tudsz jobbat az anyanyelvnél? / Csak dal legyen lelkemben.” Nem lehet hűen visszaadni azt a hangorkánt és dobolást, ami a foglakozás alatti két órában betöltötte a dísztermet. De a „Bordi-est” néven elhíresült zenés-játékost est is hasonlóan dalosan telt, s többször is elzenghettük a Napfivér, holdnővér című filmből azt a dalt, melyből a tábori mottónk származott. Szintén jó hangulatú volt a rueda-est, ahol megtanultuk ennek a kubai táncnak az alaplépést, az irányváltókat, az egyszerűbb figurákat, s már nem jönnénk zavarba, ha azt kiáltaná valaki tánc közben, hogy ariba vagy abaho, mert már tudnánk, hogy előre vagy hátra kell-e menni. 

A táborozók többször is lelkük mélyére tudtak ásni a hét során: Kovács Péter idézetekkel fűszerezett kreatív írás foglakozásán az évszakok kapcsán kellett írniuk egy verset, a zsibói arborétumban járva szintúgy ezt a feladatot kapták csak tematikai megkötés nélkül, az Airizer Andi által vezetett ikigai séta során pedig arra kellett válaszolniuk, miben jók és mit szeretnek csinálni, előtte pedig kis kártyák közül kellett kiválogatniuk a rájuk leginkább jellemző tulajdonságokat.

S még három, szintúgy hagyományos eseményt emelnék ki; az akadályversenyt, a kirándulást és a „Ki mit tud?”-ot. Most is megvoltak a megszokott állomások a faluban, ahol játszottak tábori activity-t, ismert szólásokat és közmondásokat kellett különböző kártyák segítségével elmutogatniuk és persze sok egyéb feladat mellett a Kelemen-kupa sem maradhatott el. Így lett nekünk is egy saját futballbajnokságunk… A „Ki mit tud?”-on felcsendültek kalotaszegi dallamok, majdnem megKAT(T)Antunk Apor és Robi viccein, láthattunk kártyatrükköket, hallhattunk saját verseket és megint tanulhattunk valamit a szláv népek ábécéinek különbségeiről. A krasznai református templomban sok érdekes festői megoldást figyelhettünk meg a kazettás mennyezeten, köztük baglyot, egyszarvút vagy épp „lókacsát”. De amit én leginkább magammal viszek talán az egész hétből, az a meghatóan kedves vendéglátás a zsibói parókián. Táborostársunk édesapja ott lelkész, s az édesanyja meg a helyi nénik megvendégeltek minket köttessel meg almás tésztával. S mikor megköszöntük, mindig annyit válaszolt az édesanya: szeretettel. És mosolygott hozzá.

Ezt a mosolyt és szeretetet viszem magammal, itt belül, mert nekem ez volt a legértékesebb kő, amit kaptam.

Gyarmati Eszter

A tábor támogatója: