Az idei tábor július 13–18 között került megszervezésre. Én pedig július 12-én nagyon idegesen, gyomorgörccsel pakoltam be a bőröndömbe. De nagyon hamar eloszlottak kétségeim, már szinte táborba érkezésem után. Fogadott pár ismeretlen de annál melegebb ölelés, már az elején olyan felhőtlen beszélgetések és mosolyok, amelyekre az ember csak a tábor végén számít. 

A Tanár Úr úgy indította a tábort, hogy azt mondta nekünk, itt mindenki lehet önmaga. Szégyellem bevallani, eleinte nem hittem neki. Majd rá kellett jönnöm, hogy igazat mond, mert kétség kívül önmagam voltam azon a héten és még ennek ellenére sem ítélt el engem senki. 

Önfeledten táncoltam a hívó zenére, maszatosan készítettem a szappant és a gyertyát, gondosan kiválasztva hozzá az illatokat és a festékeket. Csodálattal hallgattam az érdekes előadásokat, amik olyan színesek voltak, mint a kalotaszegi népviselet. Egyik sem volt egyforma, ettől volt épp annyira különleges. 

Persze nem maradhatott el a kirándulás sem, ahol gyermeki csodálattal figyeltem meg olyan templomokat, amik mellett gyakran elhaladtam eddig. Ugyanilyen csodálattal néztem végig a zsibói botanikus kertet, simogattam meg a teknősök páncélját finoman, etettem a halakat a tónál, közben elmerengve színeikben, akárcsak gyermekkoromban.

Egyetlen panaszom van. Sajnos minden nap hasfájással kellett lefeküdnöm. Nem azért mert rossz lett volna az étel, sőt, ahhoz képest mennyi táborban voltam, bizton állítom, itt ettem igazán házias, otthonos ételeket, ízekben el sem kellett hagynom az otthonom, hanem azért, mert az esti beszélgetések folyamán olyan jó hangulat kerekedett hogy nehezen tudtuk magunkat kigyógyítani a nevetésből. Bár, valahogy nem is akartuk ezt a „betegséget, hascsikarást” elkergetni magunkból. 

Ezek a napjaim is csodában teltek, de ami igazán emlékezetessé tette ezt a hetet, az az utolsó nap utolsó pontja volt, a búcsú pillanata. Akkor vettem észre, hogy ezen a héten nem csak embereket, hanem barátokat, társakat találtam. Mindenkinek volt egy-két jó szava hozzám, jó szava egymáshoz. 

Ezen a héten be tudtuk bizonyítani azt, hogy egy marék ember tisztelettel és kedvességgel nemcsak egymást, hanem a világot, az életet is újra meg tudja szeretni. 

Hálás vagyok az egész hétért, a szervezők odaadásáért, hogy nem csak a távolból irányították az események lefolyását, hanem köztünk, velünk voltak a napok nagy részében.

Köszönöm az élményt, hogy én is itt lehettem. Isten áldása kísérjen titeket a továbbiakban, hiszen ahogy a Tanár Úr mondaná: „Ilyen felállásban többet nem találkozhatunk.” És ez volt az, ami még szebbé tette az együttlétünket. 

Szererettel, 
Hőgye-Gál Kata

A tábor támogatója: