Georgius Aranka Társaság

„Az anyai nyelv köti összve az elméket.” (Aranka György)

Information

This article was written on 28 aug 2012, and is filled under Anyanyelvi tábor, Beszámolók.

Anyanyelvi Tábor 2012

Az Anyanyelvápolók Szövetségének XX. Országos Ifjúsági Anyanyelvi Táborával közösen szervezett IV. Aranka-tábor helyszíne idén is Zsobok volt, időpontja 2012. július 13–22. Egyik táborozó beszámolója alább olvasható, a fényképek megtekinthetők az ASzISz képtárában.


Zsobok, 2012
Már egy hónapja, hogy megérkezett a vonat abba a kedves kis falucskába, amely befogadott minket tíz napra, és amelyet befogadhattunk lelkünkbe hosszú időre, és itt már végképp nem tíz napról beszélünk. Merem kijelenteni, hogy hosszú ideig eltarthat megváltoztatni azt a tényt, hogy akármelyikünk e falu neve hallatán ne gondoljon valami igen kedves emlékre. E kis falu, melyben nincsen térerő, melyben nincsen internet, de nem is kell, mert tele van szeretettel. Akkor legalábbis tele volt, amikor mi ott voltunk; csordultig tele. A több mint hatvan ember közül, akik ott „sínylődték el” azt az utólag oly kevésnek tűnő időt, kinek ne simogatná meg a lelkét ez a szócska: Zsobok?
Már egy hónapja, de nem nehéz visszaemlékezni az édes pillanatokra. Édes pillanatok, melyekből volt elég…
A vonat érkezése? Beléptünk egy teljesen új világba, ahol alig ismertem valakit, de valahogy nem engedte senki, hogy baljós érzéseim legyenek: hiszen mindenki mosolygott. Hát még a viszontlátás! Magyarországról érkezett társaink már vártak bennünket. Akkor még, bevallom, kicsikét csodálkoztam, mennyire megörvendtek egymásnak az emberek. Ölelkezések hada, melyet csak kívülről figyeltem, mint ahogy azt újoncoknak szokás… Mostmár mindent értek. Biztos vagyok benne, hogy én is ugyanekkora lelkesedéssel ölelném meg, avagy fogom megölelni mindannyiukat. Nem is vesztegettük az időt (mint ahogy ez az egész tábori időszakra jellemző lett), először a templomban, majd az ebédlőben lakmározva, majd a később oly otthonossá váló nagyteremben megtartottuk a tábornyitást, már első nap elkezdődve az előadások sora, amikből később is akadt bőven, és amiket igazán megérte végighallgatni (bárcsak ilyen izgalmasak lennének az iskolában is a tanórák!…)
A másnap délelőtt (azt, hogy tulajdonképpen szombat volt, a táborprogramból kellett kilesni, hiszen nyár idejére őszinte, könnytelen búcsút szoktam venni az időérzékemtől) újabb három fantasztikus előadással telt, majd ebéd után, annak rendje és módja szerint kezdetét vette a híres-nevezetes Bordi-est. Nem hiába tartják a tábor egyik fénypontjának. Aki addig nem volt örökmosolygós, az most nagy valószínűséggel elkapta e szörnyű betegséget, melyből igen-igen nehéz kilábalni, de szerencsére még senki se halt bele. Ez az ember igazán ért a jó hangulat megteremtéséhez.
Vasárnap álmos szemekkel ültünk fel a buszokba, ahol még egy jóízűt lehetett aludni, úton Szék felé. Elindult a kazettás mennyezetek meg a sötétkék hímzés világának felkutatása. Válaszútra meg Bonchidára barangoltunk, majd haza (igen, haza, Zsobokra). Vacsora után liciteltünk egy fergetegeset Kerekes tanár úrral, majd a várva várt alvás (ez éjszakai alvást még korán kezdtük; jó ötlet volt, mert utána már nem vesztegettük túl sokat alvásra az időt).
Következő reggel kis ártalmatlan múmiák mentek reggelizni, de ez nem tartott sokáig, az újabb előadás szépen meghozta az életkedvünket. Ebéd előtt amatőr versírás, majd a várva várt akadályverseny (erre felkészülve is ki-ki előkaparta versíró készségeit, hiszen csapatindulót meg csatakiáltást kellett eszkabálni). A versenyszellem mindenkiből kihozta a maximumot, csak úgy zengett a falu a csapatindulóktól. Fogalmam sincs, honnan jutott energia az esti táncházra, de roptuk, ahogy csak a lábunk bírta. Egy idő után mégis hullani kezdtek az emberkék, én azon szerencsés hiperaktív bolondok között tudhatom magam, akik az utolsó táncokba fektették utolsó erejüket. Annyira jól esett a sok moldvai tánc, melyek oly kedvesek számomra, hogy a kultúrházból haza út is énekelni, táncolni volt kedvem. Szerencsére akadt „bűntársam”, úgyhogy eszem ágáben nem volt visszafogni magam. Lefekvés előtt még kiültünk egyet beszélgetni a koromsötét játszótérre. Ezzel kezdődően számomra minden estnek különös hangulata volt.
Kedd reggel még álmosabban ültünk a buszra, mint azelőtt. Egy darabig hallgattam az idegenvezetőnk által mesélt érdekességeket, majd feladtam a harcot és hagytam, hogy a busz álomba ringasson. Igen izgalmas volt az egész nap. Felfedeztünk. Először a nagyenyedi kollégium kincseskamráját (a könyvtárat), majd a torockói Székelykőt, melyre úgy felmásztunk, hogy el is késtünk lemásztunkban, de nem tehetünk róla, az a kilátás rabul ejtő.
A szerda az előadások hivatalos napja. Volt szó médiáról, színészetről, de még fényképészetről is, úgyhogy nem volt érdekességben hiány. Az előadások sorát filmvetítés zárta, nagyon jó filmek, melyeket Berkesi Gábor tiszteletes úr hozott nekünk. Ha jól emlékszem, ez volt az az este, amikor kiérve az udvarra gitár hangjára lettünk figyelmesek és elszántuk magunkat, ketten, hogy akárki is gitározik, mi felkutatjuk és letámadjuk. Nem került túl sok időbe, megkerestük a minket érdeklő fiúszobát és bekopogtunk. Igen jól fogott egy újabb gitárest.
A csütörtök reggel egyedi eset. Későig aluhattunk, a már-már megszokott hét óra helyett fél kilenckor volt a reggeli. Két előadás, majd bejártuk, pontosabban -buszoztuk Kalotaszeget. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb kazettás mennyezeteket csodálhattunk meg (hiába, azokat szerettem leginkább). Hazaúton újabb kaland, elromlott a nagy busz, és a kissebbikbe kellett bezsúfolódni két adagban, mert nem lehetett tudni, mennyi időbe kerül a megjavítása. A néhol gödrös út segítségével szó szerint összerázódott a csapat (az emberkék hegyén-hátán, egymás ölében, meg mindenféle képpen ültek, álltak). A napot áhítat, meg újabb filmnézés zárta.
Másnap reggel újabb anyanyelvi játékkal ébredtünk fel (reggelizni félálomban is lehetett). A délelőtt két újabb érdekes előadással telt, majd vacsora után elkezdődött Kelemen Csongi foglalkozása, egy másik kedvencem. A játékok főszerepe olyan a színészetben kihagyhatatlan dolgokra esett, mint a koncentrálás, meg az önkontrol. Az az este volt az utolsó előtti együtt, és ez már érződött e levegőben. Megint későig beszélgettünk.
A szombat délelőtt a tábor apukája, Kerekes tanár úr előadásaival zajlott. A nyelvünkben gyakran előforduló beszédhibákat (amiken nem lehetett nem nevetni) igen mélyre ható gondolatok követték. Ebéd után még időm volt egy hirtelen-zuhanyra, majd rohantam három társam után a kultúrházba, ahol két fényképész bácsi várt bennünket. Egy házhoz mentünk, ahol arra a két órára, amíg a többiek a Ki mit tud?-ra készülődtek, minket bebújtattak zsoboki gúnyákba. Felemelő érzés volt népviseletben, egy tisztaszobában pózolgatni egy közösen kitalált élethelyzethez. Újra felmerült a kérdés: hogy lehet valami ilyen fantasztikus, mint a népművészet kihalófélben? Még néhány fotó, még egy pörgés a kertben, majd uzsgyi! – a Ki mit tud? már elkezdődött. Rekord számú produkció, szerintem rekord minőségben, mert igen jó volt mindegyiket nézni-hallgatni, olyannyira, hogy szobatársnőmmel a végére úgy gondoltuk, mi is megtoldjuk kettővel. Egy népdalt énekeltem, és nem is ez volt a fontos. Hanem hogy végigcsodálhattam azokat a kedves arcokat, akik mind rám néztek… A vacsora után tapszivatar. Díjkiosztás volt és mindenki kapott díjat és mindenki megérdemelte. Majd a csoki… a rengeteg csokoládé. Páran bevallottuk bemutatkozáskor, hogy csokifüggők vagyunk, no de ekkora lakomát még mi sem álmodtunk volna… Később, hajnal fele, már oda kerültünk, hogy éhesek voltunk, de valami nem csokit is ettünk volna. Persze senkinek se fájt nagyon a szíve emiatt… De visszatérve az estére, a zabálásnak vége lett, a hangulat pedig ismét megváltozott. Egy egész estés beszélgetés. Este, mely bár hosszabb lett volna! Elvették az áramot, és a gyertyafény is hozzájárult a hangulat egyediségéhez. Senkit se kényszerítettek rá, mégis mindenki beszélt, ki hogyan élte meg a táborozást. A legtöbb beszámoló tartalmazta azon szót, hogy köszönöm, merthogy volt mit megköszönni bőven. Akkor éjjel nem akartunk aludni. Kár lett volna azokért a percekért. Gitárosunkat is kicibáltuk szobájából, és megkértük, énekeljünk egy utolsót. Énekeltünk is, mi néhányan, órákon keresztül. Hajnal fele mindössze egy fél órát aludtam, azt is véletlenül. Amikor lementem az előtérbe, akkorra az üzenőfalak megteltek. Álmos emberek kedves búcsúszavai kinek-kinek személyreszólóan. Saját borítékomat most is igen nagy becsben tartom. Egy utolsó reggeli, majd egy utolsó ének (itt kivételesen én is hagytam a mécsest megrepedni). Eljött az idő, a magyarországiak felültek a buszra, miután szorosan mindenkit megölelgettünk, majd nem sokkal azután mi is felültünk ismét a vonatra Kolozsvár fele. Amikor megöleltem, mindenkinek azt mondtam, hamarosan találkozunk; hiszek is benne.
Airizer Andrea, Kolozsvár

Vélemény, hozzászólás?